keszthely épül. az első komoly kapavágások zajlanak a rendszerváltoztatás óta, és a városban ez baj. baj, hogy kivágták a fákat, baj, hogy nem lehet közlekedni, baj, hogy olykor homokvihar van a fő téren. úgy tűnik, a város felébredt több évtizedes álmából, de a csipa kitörlése és a mosakodás helyett csupán egy valóvillás ásításra telik tőle. hogy büdös szájjal visszafekszik-e további évtizedekre, kiderül ősszel, télen, vagy tavasszal. vagy amikor az utolsó porfelhő is elszáll a fő térről.

eközben füred és siófok fényévekkel húz(ott) el mellettünk mindenben. a balaton fővárosa, a kultúra magyar városa, az egyetemváros keszthely pedig csak néhány verőfényes napig tud majdnem az lenni, amire hivatott. ugyanakkor egy átlagos februári napon a szellemváros, alvóváros, halottváros neveket is rá lehetne tetoválni keszthely tarkójára. és megy a sajnálkozás, hogy kevés a fiatal, sok az öreg, meg nem megy a turizmus. de építsünk szállodát az angolnás területén, aztán megpuccsoljuk, hogy ne ott, majd engedjük magunkat megkenni és mégis ott, és épüljön gyenesdiáson is, meg ki tudja még, hol és miért, de hogy a sétáló utcai giccsmúzeumokon és a vallási büszkeségmeneteken kívül mást is adjunk, az már nehéz a város világi és egyházi méltóságainak. 

sok van keszthelyben, sokkal több, mint amennyi most látszik és amennyit sikerül kihozni belőle. és ez a baj. nem a rezgő földű fő tér és az olykor felszálló homokfelhő, hanem az évtizedek óta a városra ereszkedett szürke köd.

erről szól a blogom, az én helyemről, keszthelyről. a városért, amely most épp ül.